Kezdjük talán egy meghatározással. Mi is a kerámia? Egy szervetlen, szilárd, nem fémes anyag, amit magas hőfokon állítanak elő. Alapvetően négy fő csoportot különböztetünk meg: szerkezeti kerámiákat, hőálló anyagokat, fazekas termékeket és funkcionális kerámiákat.
Konyhai edényeink lehetnek például agyag, kő- és porcelánedények, az előállítási hőtől és az alapanyag-keveréktől függően.
Az agyag edény porózus, vízállóságát mázolással lehet javítani. Ebből készül a – kizárólag sütőben használható – pataki vagy római-tál, amit minden használat előtt be kell áztatni, hogy az ételeket az edény falából fokozatosan átforrosodó vízgőz párolja, majd mikor minden elpárolgott, kezdjen el átsülni az étel. (Hasonlóan a sous-vide technológiához, csak ősi módszerrel 😉
A következő fajta a kőedény, amely már nem porózus, nem engedi át a vizet. Tartós, és rendkívül nehezen törik el. Ilyen anyagból készülhet például olyan sütőtál és főzőedény, ami nyílt lángon, vagy kinti szabad tűzön is használható. Főzhetünk leveseket, egytálételeket, de akár kenyeret is süthetünk benne.
Aztán ott van a “fehér arany”, azaz a porcelán: ahogy azt már mindenki jól tudja, Kínából származik, de talán nem kell bemutatni a Herendi vagy Zsolnay porcelánokat sem. Olyan porcelán is létezik, amihez állati csontból származó hamu és szilika homok is van keverve, ez a “bone china” vagy csontporcelán névre hallgat, és amiről felismerhető, hogy a fény felé fordítva áttetsző az anyaga. Ezek már olyan értéket képviselnek, hogy nem véletlen, ha kirobban pár vita a családban, amikor az öröklési sorrendben próbálják elosztani dédmami étkészleteit…
Mik azok a tulajdonságok ezeken kívül, amik még számítanak a kerámia esetében, amelyek fontos anyaggá teszik a konyhánkban is? Mik azok a lényeges szempontok, amik megvizsgálása után sokan például a kerámia munkalap mellett teszik le a voksukat?